3 ok, ami miatt nehezen szakítunk

Sokan vannak, akik jól ismerik azt a helyzetet, amikor valami már nem jó nekik, mégis benne maradnak egy párkapcsolatban. A másik lehetőség, hogy szakítás után sem sikerül elengedni a volt párjukat. A gondolataik minden szándékuk ellenére még mindig a múltban járnak. Nem képesek feldolgozni a fájdalmas helyzetet. Ebben az esetben érdemes végiggondolni, tényleg a személyhez ragaszkodunk-e, vagy bennünk van valami, ami miatt nem viseljük jól a változást. 

 

model_living_room_lynne_cohen_1976_main.jpgLynee Cohen: living room in a model home

 

Nem nézünk szembe a valósággal 

Amikor nagy fájdalom ér minket, sokszor könnyebb úgy csinálni, mintha meg sem történt volna – ez a tipikus struccpolitika. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs is. Mindennap kapjuk a jeleket, hogy valami már nem működik. Nekünk sem jó, de próbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy majd minden megváltozik egy varázsütésre, tenni azonban nem teszünk semmit, mert már nem hiszünk benne. Sodródunk, az elején még a barátokkal próbáljuk megbeszélni, hogy mi lehet a megoldás. Amit azonban ilyenkor elvárunk, azt senki nem tudja megadni, mert a szívünk mélyén azt szeretnénk, hogy valaki oldja meg helyettünk a helyzetet, amíg mi a homokba dugjuk a fejünket. 

A sokadik beszélgetés után egyre kétségbeesettebben próbálkozunk, és mivel lehetetlen dolgot remélünk, eluralkodik rajtunk a reményvesztettség. Lassan semmihez nem lesz erőnk. Amikor tényleg nincs más megoldás, csak a cselekvés, és ahhoz nincs kedvünk, akkor levonjuk a következtetést: inkább folytatjuk, hiszen olyan sok energiát beleraktunk az önsajnálatba, ami azt az illúziót kelti bennünk, mintha valóban csináltunk volna valamit. És tulajdonképpen így is van, az életben nincsenek felesleges tapasztalások, csak nem biztos, hogy ez a legjobb és a leggyorsabb megoldáshoz vezet. Megkönnyebbüléshez azonban igen, de az igazi változást a párunkkal való beszélgetés fogja jelenteni.

Amikor ez is megtörténik, még van egy újabb mentőöv, ha nem szeretnél szembesülni a valósággal, de ennek már tényleg nagy ára van. Te már tudod, hogy nem megmenthető a kapcsolat, de nincs kedved szakítani, ilyenkor kezdődik az önámítás. Ezt kívülről jól látja mindenki, ezért egy idő után elkezded kerülni azokat, akiknek a véleménye nem tetszik, maradnak azok, akik veled együtt sajnálkoznak. 

Sajnos ez sem visz előre, csak lejjebb a lejtőn, mert ez abban erősít, hogy nem vagy képes cselekedni. Persze mindenki jót akar és a saját tapasztalatával segít, olyan megoldásokat ajánl, ami neki bevált, ilyenkor azonban csak a külső tanácsadó tud objektív maradni, mert érzelmileg nincs bevonódva a történetbe.  

A döntéseinket magunknak kell meghozni, hiszen mi viseljük a következményeit, nincsenek egyforma emberek és helyzetek, legfeljebb hasonlóak. 

surreal_escalators-web_900_n_72.jpg

forrás:https://jonathanphotos.smugmug.com/

A valósággal való szembenézés bizonyos esetben fájdalmas, ezt mindenki tudja. Hogy ki és mikor tud elég erőt összegyűjteni magában egy nehéz döntés meghozatalához, egyedi. Azonban mindenkinek kell ehhez idő, ezekben a helyzetekben jön jól a struccpolitika.

Ezt sokszor magunkban úgy fogalmazzuk meg, hogy várjuk a pontot, amikor biztosak lehetünk benne, hogy jó döntést hozunk, de ilyenkor már azt várjuk, hogy valaminek legyen vége,  egyértelmű, mit szeretnénk, csak erőnk nincs még hozzá. 

Nem érdemes azonban sokáig halogatni a szembenézést, mert az előbb-utóbb elkerülhetetlen. Mindennek megvan az ára, a halogatásnak az, hogy esetleg olyan dolgokat teszünk meg a szembenézés elkerülése miatt, amivel méltatlan helyzetbe hozzuk magunkat – ezért pedig sokszor a másikra haragszunk, hogy miért csinálta meg ezt vagy azt velünk. 

A másik lehetőség, amikor a társunkat bántjuk, ezzel ösztökélve őt arra, talán ő előbb bevállalja a szakítást, ezzel megadva magunknak a végtelen önsajnálat lehetőségét. 

 

Félünk az egyedülléttől 

Az ember alapvetően társas lény, viszont az, hogy kinek mekkora igénye van az egyedüllétre, különböző. A legtöbb ember életében azonban elkerülhetetlen, hogy legyen olyan időszak, amikor nem él párkapcsolatban. Azonban van különbség a magány és az egyedüllét között. Hiszen magányosak lehetünk egy párkapcsolatban is. Azok, akiknek igényük van az egyedüllétre, a magányosság érzése nélkül megteremtik ezt maguknak akkor is, amikor egy jó párkapcsolatban élnek. Sőt, igazából olyan pár mellett lehetnek boldogok, aki ezt megérti. Azok, akik félnek az egyedülléttől, igazából a magánytól félnek. 

Akár egy rosszul működő kapcsolatban is sokáig benne ragadnak azért, mert van kihez tartozzanak. Pedig magányosak, mert akivel együtt vannak, nem érti meg őket igazán. Rosszabbnak ítélik meg az egyedüllétet, mint a jelenlegi helyzetüket. Az embernek szüksége van a szeretetre - mindannyian vágyunk rá -, nem csak arra, hogy kapjunk, hanem sok embernél ugyanolyan fontos, hogy adjon is. Olyan helyzetben is benne lehet ragadni, amikor találsz valakit, aki elfogadja a szeretetedet, de nem viszonozza. 

Felgyorsult fogyasztói szokásaink, az hogy minden cserélhető, jelen van a kapcsolatainkban is –  ha elromlik valami, jöjjön egy új, akivel meg lehet próbálni. De a csalódások nyomot hagynak, és minél többször kezdi újra valaki, az sok esetben azzal jár, hogy kezdi kevésbé elhinni, találhat valakit, akivel boldog lehet. Ezt tovább nehezíti, hogy általában az igények is egyre nőnek. Arra valóban nincs garancia, hogy mikor talál valaki új társra, vagy hogy akit talál, az biztosan olyan lesz-e, amilyenre vágyott. Ez akkor derül ki, ha megpróbálja az ember. 

target_range.jpg

Lynee Cohen: lőtávolság

 

Nem jól kezeljük a veszteséget 

Ha egy kapcsolat megromlik, nem könnyű lezárni, hiszen a sok emlék mellett ott van a csalódás magunkban és a másikban. Illetve a megszokás, ami egy hosszú kapcsolatnál nagyon erős lehet. Vannak, akik nagyon rosszul viselik a változást – ennek több oka lehet. Azonban nem csak a jó dolgokhoz ragaszkodunk, hanem mindenhez. Ennek egyik formája a  Stockholm-szindróma.

A ragaszkodásnak tehát több oka lehet. Elképzelhető, hogy egy minta, amit a szüleinktől hoztunk, például sokszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy nem szabad elválni, mert az rossz. Ez azonban a szüleink tapasztalata, és ők jó szándékkal osztották meg velünk, de a saját élete felett mindenki maga rendelkezik, és van olyan helyzet, amikor a válás a megoldás. 

A másik lehetőség, amikor valaki egy veszteség lehetőségére nagyon mélyen reagál, itt általában valami régebbi, fel nem dolgozott veszteség az igazi ok. A szakítás lehetőségével újraéli a régi veszteségét, amit nem sikerült feldolgoznia. Ez lehet egy haláleset, vagy egy válás (persze nem mindegyik gyerek sérül automatikusan válás esetén), vagy akár egy korábbi szerelem elvesztése, amely évekkel később is megjelenik. Ilyenkor van az, hogy nehezen hozzuk meg a döntést, inkább kiprovokáljuk a másikból, még ha mi is akarjuk. De a szakítás utáni gyász időszak is nagyon hosszú időre nyúlik, mert szinte ragaszkodunk a fájdalomhoz. Az azonban általában nem vezet sehova, ha újra és újra végigpörgetjük a kapcsolatot és keressük a hibákat magunkban és másikban - kire mi a jellemzőbb. Ha valami véget ér, és azt nagyon hosszasan nem tudjuk elengedni, annak általában valami más áll a hátterében. Ilyenkor segíthet, ha felkeresünk egy szakembert. Mert vele megtalálhatjuk a félelem igazi okát, ami gátol minket abban, hogy cselekedjünk. 

Félelemből nem jó cselekedni, az nem vezet boldog élethez.

Itt egy kis segítség, hogy miért fontos a félelem nélküli élet.

http://varazsfuvola.blog.hu/2016/11/30/3_ok_amiert_jobb_megijedni_mint_felni

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varazsfuvola.blog.hu/api/trackback/id/tr1312238574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

                                       

                           

 fej.jpg

Horváth Kata


 0630-636-6384

lelekhidprogram@gmail.com

Skype: Lélekhíd Horváth Kata